Egy mázsás ragadozóval versenyezve vadásztam denevérre és értékes ásványok után is kutattam. Ezt adta Csehország. Vagyis ennél jóval többet.

Bárhol lehet találni érdekes helyeket, csak kitartóan kell keresni. Ám az se árt, hogyha utánanézünk a látnivalóknak. Csehországi utam különlegessége, hogy eredetileg Angliába készültem, majd egy kanyarral (jó, lehet, többel) éppen e tízmillió lakosú országban találtam magam, illetve a barátnőm is velem tartott. Ha pedig nővel mész, akkor jól meggondolod, hová mész. Gondoltam én. De ne ugorjunk ennyire előre.

Csehországi útra is kamionnal mentem, merthát kössük össze a kellemeset a hasznossal. Nem beszélve arról, hogy a Zasszony rágta már egy ideje a fülemet, hogy jó lenne közösen „kirándulni”. Bár, ami neki kirándulás, az nekem meló, de hát férfitársaim, ezt biztosan jól ismeritek. Miután Szlovákiában Nyitrán – ahol a párom él – összeszedtem a motyómat, elindultunk a géppel és Csehországban iktattam be pihenőt. És hová vigyük álmaink nőjét, ha nem egy csillivilli ásványokkal és márvánnyal meg ékkövekkel díszített helyre. Nem, ez nem a Swarowski birodalma, bár majdnem.

Szerintem a csehek egyik gyöngyszeme a Chýnovi-barlang. Bár elsőre csak gödörnek véltem, aztán kiderült, ez sokkal többet ígért, mint amit elsőre gondoltam róla. Gondoltuk, megnézzük, egy óra alatt meg is vagyunk. Nyáriasan voltunk öltözve, ám amikor a helyszínen azzal szembesültünk, hogy a barlangban 5-9 fok van, akkor a pénztárostól kunyeráltunk melegebb öltözéket. Kaptunk is. Jótanács: barlangba csakis felöltözve jó bemenni. Pedig nem jégbarlang volt.

Számomra olybá tűnt, hogy olyan, mint a Grand Canyon. Mint valami félrecsúszott márvány, olyan díszes volt, egyfajta mészharangokkal, amiket gázok martak ki a sziklamennyezetből. Kristálycsillár – és ezt itt szó szerint kell érteni. A Cseh-Morva-dombság vidékén járunk, a barlang ugyan több mint egy kilométeres, de a turisták jó, ha ebből kétszáz métert járhatnak be. De az a kétszáz méter mindent megér. Nem is drága mulatság, potom százhúsz cseh koronáért, azaz mintegy 4-5 euróért (cca.1500Ft) megtekinthető. Nem vészes.

Ahogyan a mintegy húsz denevérfaj sem, ami a barlanghoz hozzátartozik. Mint ahogyan különféle alakzatokat öltenek a kristályok és sziklák. A barlang nagy része víz alatt van, így lépcsőmászókon lehet közlekedni, szóval nem árt egy kis kondi sem. Egyébként Csehország jelentős vízkészlete éppen ebből a barlangból ered. A sziklákon kisördög alakzata rajzolódik ki, oldalba is böktem a páromat, de nem vette a lapot, mindegy, én jót derültem magamban. Egy másik szikladarabban egy sárkányt mintáztak, eredetileg rubinokkal díszítették a szemét, de a szemét látogatók sokszor lenyúlták, ezért ma már – állítólag – színes üveg található a szemük helyén.

Nagyjából bő egy óra a túra, és aki jót akar magának (márpedig miért ne akarna jót?!), akkor jó előre lecsekkolja a helyet, hogy kényelmesen végig tudjon menni, mert azért eléggé látogatott a hely. Zsúfolt, és tömegnyomor, ha nem tervezetten indul valaki megtekinteni. De megéri, tényleg, mert leírhatatlan az az élmény, amit ott szerez az ember. Képen látva nem adja át.

Ahogyan most azt sem tudom átadni, hogy amint végeztünk, elindultunk, mert várt a lerakóhely, és végigrobogtunk Németországon, majd egy francia kis faluban, Attonban lézengtünk egy kicsit, aztán elindultunk vissza, és a német Rust nevű település melletti Európa parkról értesültünk. Nem mentünk el, de bakancslistás. 

Visszafelé indulva kikötöttünk a Karlovy Varytól nagyjából 35km-re lévő Chyše településen, aminek érdekessége, hogy található egy kastély, meg sörfőzde. Mindössze alig több mint ötszáz lelket számláló községről beszélünk. Az emberek nyitottak, kedvesek. Lám, nem a földrajzi hely és a nagyság, hanem a hozzáállás számít igazán.

Olyan kastélyban nem voltam még, ahol a tulajdonos kalauzolt volna. Itt megtörtént. És a tervezett 55 perc helyett, amit szintén százhúsz cseh koronáért lehetett élvezni, ezúttal mintegy másfél órán át barangoltuk be a tulajjal az ingatlant. Ő pedig nem tett lakatot a szájára, és elmesélte, milyen nagy nehezen kapta meg az ingatlant, hogyan csempésztek át neki jávorszarvas agancsot a határon, illetve németországi kerülőn keresztül, vagy, hogy egy tv-riporternő berobogásával a nagy nehezen felfűtött termeket egy csapással jégveremmé tették. Megannyi sziporkázó anekdota és vicces sztori. Olyan, hogy azt személyesen kell tőle hallani. Mindenképpen ajánlom.

Nem kevésbé a Želízy településnél lévő Ördögfejeket, amiket a sziklába véstek. Felfelé ugyan tizenöt perces gyaloglás, de mivel meredek a hely, érdemes szintén kondival nekivágni, bírni kell szuflával, na.

Liberecben azonban fekete és fehér élményem is volt. És ezt tessék szó szerint érteni. Merthogy a németül Reichenbergben a helyi mekiben fekete szusis hambit faltam, de annak se íze, se bűze. Illetve nyilván látványilag fú, de mekkora élmény, viszont ízben és amúgy is, teljesen ignorálható. És akkor még finom voltam, hehe.

Ám a fehér élmény, ami kifejezetten életem egyik meghatározója az ottani állatkertben ért. Tömegközlekedéssel jutottunk el éppen a ZOO bejáratához, ezt dicsérni kell, hogy ilyen jól kiépített ez a hálózat. És hát akkor irány az állatkert, ahol ismét gyerek lehettem.

Felvett nevem rokonai, azaz Timonék, vagyis szurikáták az egyik élményt szolgáltatták. Rájöttem, meglehet, előző életemben is éppen a „szirti macskák” - ahogyan ezt szuahéliül mondják – szórakoztattak hosszú perceken át. De komolyan, sőt, akár órákig is elnézegettem volna ezeket a tüneményes szőrös teremtményeket.

Egyébként a libereci állatkertben található a berber oroszlán is – ha már még egy Oroszlánykirály-os utalás -, ami a vadonban kihalt. Ez a feketesörényes nagymacskafajta volt az ihletője Zordonnak.

De nem ezek miatt marad nekem emlékezetes az állatkert, ami az 1904-es évi megnyitásának köszönhetően a legrégebbi ZOO az egykori Csehszlovákia területén. Bár, nyilván, ezen élmények is jelentősek, de ami igazán spontán jött, hogy fussak egy fehér tigrissel a 14 hektáron elterülő állatkertben.

A több mint 160 fajta állat közül különlegesség a fehér tigris, mivel nemesítéssel hozták létre a múlt század ötvenes éveiben, Indiában egy világosabb szőrzetű tigris, nevezeten Mohan révén. Azaz, a vadonban nem található. A jeges- és barnamedve után a legnagyobb szárazföldi ragadozó. Így hát szinte adódott a késztetés, hogy megmérkőzzek ezzel a közel három méteres és egy mázsás „fenevaddal”.

S ezzel nem is titkolt szándékom, hogy még inkább felhívjam a figyelmet arra, nehogy végleg eltűnjenek a Föld színéről. Veszélyeztetettek, bár egyre inkább vannak olyan kezdeményezések, éppen állatkertekben, hogy sikerült ismét elfogadható példányszámot elérni, bár a kilenc alfajból három már ki is halt (bali, kaszpi, jávai). A súlyosan veszélyeztetettek között van a szumátrai, amiből csak alig ötszáz él, míg a dél-kínaiból talán két-három tucatnyi létezik az egész világon. Főleg az orvvadászat és az élettércsökkenés miatt kevesebb az egyedszámuk. Illetve az emberi tevékenység miatt.

Legyen hát ennek az útinapló-bejegyzésnek a legfontosabb üzenete: ne a természet ellen, hanem szervesen vele éljünk. Legyenek azok tigrisek, szurikátát, denevérek, vagy sárkányok – nem az anyósra gondolok, bár azzal is éljünk békében, hehe. De most komolyan: magunk miatt tegyük ezt meg!

-folyt. köv.-