Körtehullásban birkáztam Bob Dylannel a varázslatos Ausztriában
2019. október 07. írta: prominent

Körtehullásban birkáztam Bob Dylannel a varázslatos Ausztriában

austria_11.jpg

Kamionosnak lenni nem is olyan rossz. Legalábbis, ha már másként szemléled azt, ami veled történik. Vannak jobb pillanatok.

Kell egy kis áramszünet. Énekelte anno Hofi, és milyen igaza van. Jó, ezzel indítani egy úti beszámolót, felettébb érdekes lehet, de nagyon is van mondanivalója. Laza kis hétvégén vagyok túl az ausztriai Pettenbach környékén. Ez a több mint ötezres település Felső-Ausztriában található, ahol egyébként jelentős számú magyar közösség van, de nem ez a témája ennek az írásnak.

austria_2_1.jpg

Sokkal inkább a kamionos lét szegmensei. Kezdem azzal, hogy szombat délelőtt még autókáztam a géppel, mert hát a kötelesség meg a meló tizenkét keréken jár nálam. Örökös dilemma a tankolás. Aki nemcsak sofőr, de egyben a cég tulajdonosa is, akkor kétszer (vagy lehet többször?) is meggondolja, mikor és hol tankoljon. Igen, és a hangsúly a mikor-on van, tekintve, hogy a sógoroknál valamiért az a módi, hogy naponta akár többször is változik a benzinár ugyanannál az üzemanyagtöltő-állomás rendszerben. Ami számomra hihetetlen. Még nem fejtettem meg, de erősen rajta vagyok az ügyön. Egyik ismerősöm jelezte, hogy ő megfigyelte, hétvégenként meglehetősen olcsón lehet üzemanyaghoz jutni – mármint legálisan (hehe) és ezt a kedvezményes rendszert próbáltam kihasználni.

austria_5.jpg

Miután megetettem a vasamat üzemanyaggal, kicsit pihentem, s gondoltam, összerakom az xboxot, hogy egy kicsit spílejjek, de a cucc valamiért nem bírta a feszültséget meg egyéb dolgokat, így hogy én ne kerüljek feszültségbe, hanyagoltam.

austria_3.jpg

De ne ugorjunk ennyire előre. Egy könyv kiolvasása után célba vettem egy boltot, merthogy egy kényes, de jóbarátom a lelkemre kötötte, ha nyugati üzletbe térek be, akkor vásároljak neki minőségi holmikat, jóárban, és válogatottan. Ez olyannyira jól sikerült, hogy szinte úgy kellett engem kizavarni záróra után a boltból, mert annyira elmerültem a vásárlásban. Szerintem azóta is emlegetnek, és ha tudnák a nevemet, akkor azt nem foglalták volna imádságba, az hótziher.

austria_9_1.jpg

A szombati lazsálás után vasárnap aztán úgy határoztam, meglesem én ezeket a dombocskákat, vagy hegyképződményeket vagy miket Pettenbach környékén. Nem kell mindig a kabinban punnyadni. Meg különben is: kaland az élet, nem? De, és megint igazam van! hehe

Szeretek felfedezőutakra járni, oda, ahová kevesen, vagy csak nagy ritkán téved valaki. A pontos helyszínt nem adom meg – nem véletlenül nevezik jobb helyeken vadonnak – bár, különben is, bárhol lehet ilyesmire bukkanni. Elég csak nyitott szemmel járni. Dombra fel – jött ki belőlem az elhatározás és a mapy.cz applikáció segítségével olyan útvonalakat is megtalálok, ami a legismertebb keresőoldal térképe se mutat. Nagyközséghez érkeztem. Varázslatos volt, akárcsak a mesében. Legalábbis én úgy éreztem magam, mint valami mesehős, aki a közeli fenyvesekbe tér be, az erdőbe, ahol a fák lombjai közül kandikál a nap, a páfrányok és egyéb zöldikék között huncutul megbújnak a különféle gombák, és csivitelnek a madarak, kristálytiszta patak zubog a pagonyban. Harmonikusan a természettel – szerintem csak így érdemes létezni.

austria_15.jpg

Ugyan aszfaltozott út vezetett, de ahogy említettem, úttalan utakon az igazán izgi, így aztán gondoltam, rövidítek, és a bozótos után az erdőbe csöppentem. Ami maga volt a valós varázslat.

austria_7.jpg

A domboldalon a fák sűrűjében a napsütötte kis tisztáson állva megálltam gyönyörködni a tájban. Szinte harapni lehetett a levegőt. Elvesztem a rengetegben, de csak képletesen. Percekig figyeltem, ahogyan egy izgága mókus játszi könnyedséggel barangolta be a kedvencének tűnő fáját. Micsoda vitalitás – gondoltam magamban és lélekben örültem azzal a kis élőlénnyel. Mintha magam is átvedlettem volna a keményen dolgozó kamionsofőrből egy életimádó erdei túrázóvá. Talán úgy is volt.

austria_6.jpg

A pazar kilátás a domb tetején szavakkal leírhatatlan. Meg az az érzés is, amit éreztem. Volt egy kilátó, fatörzses paddal és fafotellel is. Mintha csak a természet a tenyerén kínálta volna a kényelmet. Elővettem a magammal vitt Boris Martinov Tokiói lilaság könyvét és olvastam. Ott, a domb tetején, mindentől távol. Érdekes történet, ám nem szeretem a túlzottan leírós stílust, mert semmit nem hagy a képzeletre. Én meg szeretem magam megalkotni a fejemben a könyv kontextusát. Mágikus realizmus.

Azt írja:

Annyit pörgettem a fejemben a múltat és a jövőt, hogy már fáj tőle a fejem és szédülök, miközben az idő csak megy és megy, és magasról tesz arra, hogy én képtelen vagyok a jelenben lenni, és legalább minimálisan élvezni, amim van, amit kapok.

 

És valóban: néha megzavarodom, hogy mi is ez az egész, amit életnek nevezünk. A válasz sokkal korábban érkezett és váratlan helyről, mint azt gondolni mertem volna.

A betűfalás közben süttettem magam a napon, hátha elérek némi pigment-változást. Majd megintcsak nem a megszokott útvonalon indultam el. Egy tanyához érkezvén birkák bámultak rám. Két bottal segítettem járásomat, és a fülemen volt a fülhallgató. Ők meg stíröltek. Talán nem tudtak hová tenni. Talán nem láttak meg ilyen furcsa szerzetet. De most már igen, és így legközelebb nem lesz ez ennyire megbámulnivaló. Vagy ne gondoljak túl sokat intellektuálisan a gyapjús barátainkról?

austria_17.jpg

Miközben így haladtam, Bob Dylan szólt a fülemben. Többször is meghallgattam az ♫ All Along the Watchtower ♫ és a ♫ The Times They Are Changin’ ♫ számait. Lényegében azt mutatják, hogy még ha a hullámok is összecsapnak a fejetek felett, akkor az idők változásával találni kiutat, mielőtt még eljönne az apokalipszis. Így csetlettem-botlottam egy ausztriai erdőúton, amelynek mentén körtefák roskadoztak az érett gyümölcsöktől és ahogyan a két botommal koppantottam a földhöz, több is lehullott. Mintha csak mutatni akarták volna, hogy csak türelem kérdése és minden megérik. Időtlenül, de rendületlenül a legmegfelelőbbkor.

austria_4.jpg

Meglepő volt számomra, hogy a tűleveles fák között volt két simaleveles fa. Úgy érzékeltem, nagy becsben tartják, valakinek fontosak, és látszódott, gondozottak. Így csak olyasmivel bánunk, amit kincsnek tartunk. És ennél a pontnál mérhetetlen hálát éreztem, hogy mindennek részese lehettem.

austria_8.jpg

Ahogy így folytattam utamat a gyalogúton, egy kis ösvényre érve mutatós madárházak hevertek szerteszét. Se információ, se jelzés, egyszerűen csak ott voltak a híddal átívelt tavon, és réten, legelőn túl – az erdőszélen.

austria_18.jpg

Megkapó élmény volt, ahogyan a lemenő nap a hegyek között intett búcsút és adott teret az éjszakának. Megbabonázott a hely, magamba szívtam az energiáját és elringatott. Lelki békére leltem. Ebből is tudtam, jó úton járok. Korábban teljes idegességgel vagy inkább frusztráltsággal járt az, hogy hétvégére úgymond kint rekedek külföldön, ám az utóbbi időben már felhagytam ezzel és arra ügyeltem, hogy minél jobban megéljem azt, amit az élet elém tár.

austria_13.jpg

Este úgy gondoltam, készítek vacsorát, de inkább ilyen ízélmény-nyújtó vagyok semmint szakács, és a „Mered, megeszed” szlogent lehetne rásütni. És most éppen elfutott a közelemben egy idős nő. Ilyesmit se látni mindennap minálunk, igaz? Nos, ez Ausztria. A mágikus realizmus világa. Ha kellően nyitott vagy rá!

-folytköv-

*címválasztáshoz: a szlengben ha a motorindítást külső, segédakkumulátorral teszik, azt bikázásnak nevezik, s mivel Bob Dylan dalai segítettek „beindítani” a testem motorját (a szívem) és birkákkal is összetalálkoztam, szójátékkal lett birkázás.

A bejegyzés trackback címe:

https://timonutazik.blog.hu/api/trackback/id/tr315207874

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása