Egy álmom vált valóra, hogy eljuthattam Olaszország híres szigetére, amiről sokat olvastam. De ott lenni, a saját bőrömön tapasztalni, az egészen más volt, mint a képzeletemben.

Azt pedig jócskán túlszárnyalta a valóság. Ami úgy csapott arcon, mint az exbarátnőm távozása egy veszekedés után.

Nyolc évet vártam arra, hogy Olaszországot és Szicíliát is megleshessem, és Svédországban való tartózkodásom alatt jött egy lehetőség, hogy éppen arrafelé lenne fuvar. Megörültem, mint majom a farkának és azonnal lecsaptam rá. Azt most mellőzném, hogyan kerültem Svédországba, de mivel minden mindennel összefügg, majd arra is sort kerítek.

Kamionnal utazni számos kihívást rejt. Aki azzal közlekedik, az tudja. Kihagynám az odafelé vezető út ismertetését, azt majd később fogom részletezni. Lényeg, ami a lényeg: örültem annak, hogy éppen Szicíliára sikerült fuvart szereznem. Rajta volt a bakancslistámon.

Míg a seggem alatt dübörgött a gép, és az el-elsuhanó tájat figyeltem, azon tűnődtem, most éppen milyen kellemes vagy kellemetlen meglepetéseket tartogat számomra az út. Vagyis az Út. Ilyenkor van idő elmerengeni az élet nagy dolgain is. Nemcsak fizikai, belső utazás is ez.

Nyolc év után a csillagállás is kiadta. Annyira lelki felfrissülés kiülni a tengerpartra, egy sziklára, majszolni a proteinszeletet. Meg a sok szemét. Jó, kissé túlzok. Nem ezt akarom az egészben megmutatni, mert csodálatos helyek vannak, de ma, amikor égető téma a szemét, jobban nem tudom érzékeltetni, mennyire másként viszonyulnak hozzá a „család” tagjai Európa azon térségében.

Autópályán haladva az első, ami feltűnik, az a változatos növényvilágú táj és a jellegzetes építészet. Járhatsz te bárhol, de ami jellemző, hogy az olaszok szeretnek sziklákra, dombokra, hegyoldalra apró templomokat, szenthelyeket, menedékhelyeket építeni. Érezhetően erős kötődésű katolikus ország. Nem annyira, mint Lengyelország, de érzékelhető, hogy nagy befolyással bír a Vatikán és egyáltalán a világ egyik fővárosa, Róma. Az örök várost mindenképpen ajánlani tudom. Egy következő alkalommal majd mesélek róla.

Partmenti utat választottam Olaszországban, tetszetős síkságon olyan érzésem volt, mintha egyenesen a Need 4 Speed élő változatát élném. Szinte még a pályák is ugyanolyanok voltak: alagútból hídra, és ez kilométereken keresztül. Vagy hegyoldal átfúrva és lyukacsos, hogy a látvány is legyen, és akár az emmentaler sajt, tisztára dizájnos és kellő fílingje van.

Ahogy haladtam, látható volt, hogy bár jachtok minden mennyiségben jelen vannak és kikötőkben sorakoznak, és kastélyokat, kis várakat illetve templomokat látni a domb tetején, előjön a szegényebbnek tűnő országrész is. Nem tudom, hogyan állnak gazdaságilag. De talán örökérvényű az, hogy a jólét mellett ott a nyomor. Hogy értékeljük mindazt, amink van, mert könnyen elveszíthetjük.

Nápoly az több városkából lakott rész, ott nem időztem, örültem, hogy átmentem. Salerno elérhető közelségben volt. Elhaladtam Európa egyetlen működőképes vulkánja mellett. Vezúv, ami eltörölte Pompeit. Az olyan méltóságteljesen és tekintélyt parancsolóan magasodik az utazó felett. Figyelmeztetésként, hogy bármikor bármire képes és megállíthatatlan. Mint az asszonyom, ha valamit a fejébe vesz, hehe.

Salernóból végig autópályán haladtam, ami túl sok izgalmat nem ígért, hiszen a már ismert alagút-hídalagút-híd kombinációban szaladtak a kilométerek. Ahogyan csökkent a lakosság, úgy nőtt a zöld területek száma. Lehet, mégis csak az ember a természet legnagyobb ellensége? Filozofikus kérdés volt.

Káprázatos hidak és dombok váltakozásánál Cosenzánál ellátni a tengerpartig.  Sikerült egy meleg helyen leparkolnom. Mármint szó szerint és átvitt értelemben is. Gyanús is volt, miért nem parkolnak ott autók. Gondoltam, rám várnak. Nos, egészen más tekintetben lestek engem fürkésző szempárok. Aznap estére más programom volt, meg amúgy is, más az ízlésem, nem zavarom én az övékét. Továbbálltam.

Most haladjunk sebesen San Giovanni Rotondoba, Olaszország egyik legfontosabb zarándokhelyére. Nem volt ezzel különösebb célom. Mindig hagyom, hogy az élet vezessen és érjen bármilyen hatás, engedem, mert így ismerem meg önmagamat. Aki sokat utazik egyedül, az alapjáraton teljesen átértékeli az életét. Jó kis terápia.

Akárcsak a Messina kikötő, ahová komppal jutottam el. Érezhetően forrt a levegő, a napsugarak ereje elérte a bőrömet. Nem bántam. Néha kell ilyen chill is a Jón-tengerre nézve. Tore Farro-ban minden olyan valószerűtlenül kék, és az valami lenyűgöző, ahogyan az égbolt összecsókolózik a tengerrel. És azok az átmenetek valami elképesztőek! Hatalmas, Eiffel-toronyra emlékeztető, 110 méter magas adótorony és kilátó fogad. Ez már Moncloa negyed. Csodás látkép nyílik innen a városra. Panoráma-felvonóval lehet feljutni a kilátó részbe. Ne hagyjátok ki!

Muris a közlekedés olasz honban. Ugyan ott is megvannak a vonalak az úttesten, azonban az ottani vezetők mintha versenyeznének azzal, hogy ki hányszor és hogyan tudja áthágni a KRESZ-szabályait. Szinte bárhol közlekednek, és bárhol is megállnak. Úgy random – gondolom, átkattan valami a búrában – megállnak, és laparkolnak az út közepén (!), ha épp arra szottyan kedvük. Te meg nézel, ahogyan az idős bácsi minden különösebb jelzés nélkül, leáll a többsávos úton, két sávon parkol és besurran az üzletbe, vagy a közeli kávézóba elfogyasztani egy forró feketét. Ez ám a dolce vita!

Egy idő után már sportszerűen kísérleteztem, hogy vajon a közúti rendőrség a nyomukba ered-e, ha mondjuk két robogós csávó bukósisak nélkül nagy sebességgel elhalad mellettük. Csakhát a rend éber őrei rájuk se hederítettek, a szirénát se kapcsolták be, mint nálunk. Mintha éppen sziesztáztak volna. Amit amúgy ott meglehetősen komolyan vesznek. A kisujjukat se hajlandóak mozdítani abban az időben. De erre számítani kell, aki hozzájuk megy, egy csomó bosszankodástól kíméli meg magát az ember. Full lazaság van közlekedésben is Szicílián.

Messinából egyenesen Catania felé vettem az irányt. A közel háromszázezres város Szicília második legnagyobb városa és az Etna lábánál fekszik. Mivel az időnként ki-kitörő vulkán megkeserítette az ott élők életét, az 1700-as évektől kezdődően különleges rácsozatrendszer segítségével a kiömlő lávát építőanyagként hasznosítják. Ez mindenhol látszik, az épületek és építmények részét képezi, és sajátos külalakot kölcsönöz nekik. Szintén feltűnhet, hogy a városban számos építményt fekete tufából készítették. Egyik érdekes látványossága a Bellini-kertek, amit megcsodáltam.

Nem szoktam tömegközlekedést használni, mivel így is sokat ülök a volán mögött. Helyette pesibusszal (gyalog, szlovmagy szleng) közlekedek. Bár a metrót néha igénybe veszem.

Feltűnt, hogy az ottani árak a boltokban olyanok, mint nálunk. Bár kétlem, hogy náluk 800 euró lenne az átlagfizetés.

Dél körül érkeztem Cataniaba, küszködtem a parkolóhely keresésével. Találtam egyet a kínai negyedben, nagyraktárok és különfélek üzletek gyűrűjében. Nagy volt a jövés-menés, de reménykedtem, békén hagynak, még ha zajos utcán is álltam le. Bár a sikátorban járva azért nem volt mindegy. Jó hely, csak távol volt a városközponttól. Ráadásul szombat volt. Kimerülve dőltem el pihenni. Másnap aztán nyakamba vettem a várost, váratlan élményeket szerezve magamnak.

Kalandos volt ez is. Olyan Timonosan. Majd rájöttök. Szóval egy gyors reggeli után bevetettem magam az egyik áruházba, ami azért is érdekes, mert vasárnap is nyitva volt a bolt. Ezt csak úgy, margóra. Aztán irány a terep. Nem bonyolítottam túl az előkészületeket – kreditkártya, innivaló, a mobilt a zsebembe dugtam, és hajrá! A közeli domb felé vettem az irányt. Egészen érdekesnek tűnt, gondoltam, felkapaszkodok. Csak azt nem tudtam, hogyan, de aztán végülis rájöttem. Gútai gyerek lennék, vagy mi (ennek majd még lesz jelentősége).

Egy régi focipálya melletti elhagyatott részen hódítottam meg a dombot, akárcsak Hemingway a Kilimandzsárót, vagy Teleki Sámuel. Kinek mi. Lényeg, mi lényeg: ahogy feljutottam, ott állt egy ősinek tűnő sziklákból egy építmény. A falak még tartották magukat, s ebből azért kivehető volt, hogy egykoron milyen épület is volt. Mondjuk én nem vettem ki, de ez nem is lényeges.

Déltájban jártam ott, egy lélek se tartózkodott a helyszínen. Hétágra sütött a nap, én pedig póló nélkül időztem ott, gyönyörködve a páratlan városi kilátásban. Sőt, egészen az Etna vulkánig elláttam. Ami enyhén gőzölgött. Reménykedtem, nem éppen akkor fog kitörni. Ez a halálnem nem szerepel ugyanis a kívánságlistámon. Illetve úgy általában a halál nem szerepel rajta mint opció. :D

Miután kigyönyörködtem magam és egy kis színt is – igaz, vöröset – sikerült magamra vonnom, gondoltam, ideje a városba indulni. Le a hegyről (ami domb, de a hegy jobban hangzik), futott át az agyamon. Mondom, jóvan. De ne olyat képzeljetek ám, hogy kényelmes léptekkel, egy a talpatokat kellemesen simogató, rendezett pázsiton kell közlekedni. Még véletlenül sem. Hanem tüskés gyomok között vezetett az út – vagyis én gyúrtam ki egy meglévő, ám kissé benőtt ösvényt használva. Élmény volt (irónia). Úgy kellett lejutnom, nehogy összekarcoljanak ezek a növények.

Kész túrapara jött felém, volt út is, bár kutyatetemmel, ami nem tűnt valami biztatónak, de valahol kilyukadtam. Öröm és bódottág. Ez egy külváros volt egyébként, parcellákkal, amik mintha senkié lettek volta. Se gondozva, se semmi, hanem minden úgy nő, ahogy a kedve szottyan. Ilyen bambuszerdőféle vagy mi volt. Mivel lefelé jövet apró kövek ugráltak a cipőmbe, néhány méterenként meg kellett állnom.

Egyébként teljesen hétköznapi és megszokott, hogy a zöldövezetekben mindenféle gyíkok napfürdőznek. Aprók, és amint szerettem volna lefotózni illetve filmezni őket, akkor elszaladtak. Megértem őket. Pucérak. Én sem akarnék pucéran kamerák előtt lenni.

Leérve kietlennek és lakatlannak tűnő hely fogadott. Bazi nagy házak ugyan, de nagy volt a csend, szinte kísérteties. Csupán kósza kutyaugatás hallatszott, illetve a távolban ablakrolót húztak fel. Amit megfigyeltem, hogy mintha abban élvezkednének, ki mennyi szemetet tud felhalmozni egy helyre. Érzékletesség kedvéért: a kereszteződés szélén egy mini szemétdomb éktelenkedett. Szerintem nem tisztelik azt, hogy jól élnek.

Mivel korgott a gyomrom, mondom, ideje lenne betápozni. Találtam is egy kis pofás kajáldát. Láttam, nagy volt a nyüzsgés. Gondoltam, teszek egy próbát, ennyi ember nem tévedhet. Halas pennét fogyasztottam. Ízletes volt és nem volt drága se, potom 3,50 eurót fizettem. Belegondoltam, milyen jó, hogy erre ráleltem, mert a városközpontban meglehet, ennél jóval drágábban jött volna ki. Mini jótanács: nem kell restelleni, hogy kifliket csomagolsz az útra, hogy minél tovább kibírd, hanem aránylag olcsón is tudsz étkezni, de még ha picivel drágább is, az élmény megfizethetetlen.

Jó lakmározás után jól jön egy kis séta. Az út a városba egyre szűkebb volt, a kocsik is csak-csak elfértek egymás mellett. A graffiti-falak elég gyakoriak, akárcsak más városokban. Számomra az tetszik, ami mutatós, még ha összetett kép is. A „zagyvaság” nem jön be.

Lakótömbök jellegzetesek: cserepes virágok, szárítókötél, kóbor kutyák és macskák – szokásos. Állítólag Olaszországban van olyan, hogy egy random lakatlan házba beköltözöl, és három évig élsz ott folyamatosan, akkor a végén tiéd lesz. Amikor erről tudomást szereztem, gondoltam magamban, ellennék én, csöveznék, mint állat, ha minden kötél szakad. Ami feltűnt, hogy amúgy nincs se szúnyog, se apró bogár vagy ilyen idegesítő ízeltlábú a városban lévő hatalmas parkban. Hogy valami pozitívat is mondjak, bár a terület valóban szép.

A narancs, ami úgy szabadon termett ugyan mutatós, de az íze savanykás volt, mandarinnak nézett ki. De azért befaltam, mert, ahogy Hannibál mondaná: „a legnagyobb tisztelet az, ha megeszed.” Bár ő egészen más kontextusban értette ezt.

Villa Bellini az Catania legrégebbi parkja, és több mint 70 ezer négyzetméteren terül el, ami nagyjából tíz focipálya. Amúgy Vincenzo Bellinit az egyik legnagyobb olasz zeneszerzőnek tartják és meglehetősen nagy tiszteletnek is örvend – tereket, épületeket, parkokat neveztek el róla Szicíliában és Dél-Olaszországban.

Itt volt az ideje, hogy elfogyasszak egy jó ki kávét, gondoltam, aztán nem az volt, amit szerettem volna, de mit lehetett mit tenni. Az ember fia értelmezzen olaszul, ha jót akar magának. De a hely az bello volt, széles lépcsővel, szobrokkal és szökőkúttal. Akárcsak egy jó kis olasz romantikus filmben. Mintha az Ízek, imák, szerelmek új részét élném, imák és szerelmek nélkül.

Ha már ima, akkor azért ellátogattam egy templomba is. Inkább az építészet, mintsem a vallás miatt. Ez volt a Szent Agáta katedrális. Bár, Isten mindent lát, mégis fegyveres katonák őrizték a rendet és a nyugalmat. Ugyan némi félsz azért átfutott rajtam, amikor egy géppisztolyos ember rám nézett, de hát nem vagyok én rosszfiú, hogy lepuffantsanak. Mivel nem igazán bírom a tömeget, így nem sok időt töltöttem ott. Helyette eldugottabb részre mentem, ami a turista szemei előtt rejtve marad. Mert az (is) az igazi vita italiana.

Kisebb térre értem, ahol sütikét fogyasztottam. De amilyen jól nézett ki, annyira nem ízlett. Kimentem a partra és énekelhettem volna Sipos F. Tamás örökzöldjét, hogy „Buli van a parton a szabadstrandon, velünk együtt tombol a nyár” vagy mondjuk a Despacito-t. Kinek ízlése szerint, ugye. Elektrozene szólt a hangfalakból, és erőteljesen ment az ereszdelahajamat. Szórakozott a jónép.

Különleges élmény a tengerpart és a tengerben való fürdés is. Mindenképpen ajánlom. Ki a tömeget, ki pedig a csendes részt kedveli – ez utóbbi én vagyok. Kagylókat keresni, és nézni, ahogyan a víz pajkosan játszadozik a kavicsos parttal, s ahogyan apró rákok haverkodnak egymással – dolce vita. Nagyon kellemes, elhihetitek.

Ám egy idő után, egyedül, azért rád tör az, hogy milyen jó lenne ezt valakivel megosztani. Hogy örülsz a másik lélekemelő örömének és őszinte rácsodálkozásának. Szerintem így kellene élni. Rácsodálkozva és gyermeki rajongással.

Folyt.köv.