Olyan az élet, mint a túrázás. Napos és viharos, felfelé akadályokkal, de lefelé sima az út. Ezt éltem meg Emillel.

Ha valaki azt mondja, hogy a spontaneitásnak nincsen varázsa, az hazudik. A nem tervezett dolgoknak is megvan a maga bája, és a nehézségek ellenére kedvező végkimenetele.

Pár napos elvonulásom a hegyekbe számos kalandot ígért. Az előzőről, ami a haverságból lett barátság kialakulásáról szólt ITT tudjátok elolvasni. Ezúttal még érdekesebb történet bontakozik ki, ám ez csak mindig a végén derül ki.

Szálláshelyünkön, a Hunfalvy-hágó alatti menedékházban az előző nap fáradalmait pihentük ki. Bár, volt egy kósza ötletünk, hogy lenne egy kis kiruccanás, ám ahhoz hajnali ötkor kellett volna ébredni. Arra meg sem energiánk, sem kedvünk nem volt. Aztán csak úgy reggel 7-re állítottuk az ébresztőt, de lényegében aludtunk, ameddig jólesett. Kilenc, fél tíz felé ébredtünk.

Komótosan voltunk, és bár az előrejelzés borult eget mondott, mégis hétágra sütött a nap. Felszedelőzködtünk, a nap simogatta arcunkat. Szélcsend volt, de meleg idő. Akkor szinte új erőre kapva – már ha az előző napi izomláz újult erő tud lenni – elhatároztuk, elugrunk a Szlovák paradicsomba.

Célunk a Száraz-Fehér-völgy-szurdok (Suchá Belá), ami Káposztafalvától (Hrabušice) és Erdőaljától (Podlesok) csak egy köpésre volt.  Mivel még nyögtük az előző nap nehézségeit, Emillel úgy gondoltuk, ezúttal egy könnyebb utat választunk. Éppen azon morfondíroztunk, hogy kerékpárt kölcsönzünk, amikor odalépett hozzánk egy idősebb férfi, akiről aztán kiderült, bicókölcsönzője van.

Nosza, kaptunk az alkalmon, hiszen elárulta, elég lesz fentről legurulni, és felfelé pedig a látványosabb úton haladni. Így tehát gyorsan is tudunk haladni, meg látunk is valamit. Hét euró ötven centért béreltük a drótszamarat és meg sem álltunk a paradicsomig. Mármint szó szerint. És közben nehézségeken haladtunk. Merthát nincs eredmény szenvedés nélkül.

Miközben készülődtünk, a férfi elmesélte kálváriáját, hogy hát nem sok jóval kecsegtették az engedélyeztetésnél, mondván, már egy stóc hasonló kérvényt elutasítottak. De a pasas kitartó volt és elhivatott. Neki 174 kérvényt kellett beadnia, mire megkapta az engedélyt. Ez azért nem semmi. Én biztos, hogy a harmadik elutasításnál feladtam volna.

Ígéretes tervvel vágtunk neki a túránk. Még ugyan nem esett az eső, de az ég már beborult. Akadt, hogy szemerkélt is. Ám minket ez nem tántorított el. Abban reménykedtünk, minket elkerül a vihar. Végülis csak érintett minket, de az is éppen elég volt. Emil teljesen ki volt. Nem csoda, hiszen teljesen felkészületlenül jött. Amiből tanult. Úgy mondta, egy életre megtanulta a leckét. Van, akinek erre van szüksége.

Az utolsó erőnkből, izomlázzal sújtva indultunk útnak. Ám amint feltárult előttünk maga a földi paradicsom, egycsapásra minden gondunk elszállt. A leírhatatlanul gyönyörű táj mindent feloldott bennünk. Nem érdekelt, hogy mi van, bár azért cipőt cseréltem, hiszen folyómederben kellett haladni.

Megérkezett a vihar és mint két ázott pocik, rendületlenül és erőn felül kapaszkodtunk felfelé. Esőkabátot húztam magamra. Vadiújat, de valamikor fel kell avatni. És hol máshol, ha nem a paradicsomban, ugye? Ugyan némileg átázott, de nem panaszkodhatok. Emilnek rosszabb volt, ő csak síkabátot viselt.

Még az volt a szerencsénk, hogy nyár van, meleg az idő, ezért az eső kellemes volt. És nézzük a jó oldalát. Ahogy szökött az eső, úgy szöktek el mellőlünk a turisták, így az egész Szlovák Paradicsom csak a miénk volt. Úgy és ott voltunk, ahogy és ahol akartunk lenni és annyi időt töltöttünk egy-egy helyen, amennyit nem szégyelltünk. Senki nem szólt ránk, nem nézett szúrós szemmel szinte követelve a haladásunkat. Szabadok voltunk. Úgy igazán önmagunk. Két barát a szurdokban. Mint a mesében. Miénk volt minden!

Jól elidőztünk a terepen, hiszen a 2,5 óra helyett 4 órát csatangoltunk a hatalmas kövekkel, kidőlt fákkal és patakokkal szegélyezett romantikus, vadregényes völgyszurdokban.  Nehéz szintkülönbségeket kell legyőzni, ám a látvány az mindenért kárpótol.  Igazán kapóra jönnek a jól kitáblázott úton a segédeszközök. Így vaslétrák, doronglétra-hidak, fémtálcák, vaskapcsok és erős láncok segítenek az előrehaladásban. Akárcsak az életben. Minden nehéz szakasznál van segítség, csak észre kell venni és igénybe venni. Mindig a zöld sávot kell követni.

Kis sziklamászás után elénk tárul a Tálacska (Misové vodopády), ám viszonylag könnyen megtaláljuk a Kisablak-vízesést (Okienkový vodopád) illetve a Teknő-vízesést (Korytový vodopád). Megnyugtatóan hat a zuhatagok hangja. Nem adják vissza a képek, a helyszínen kell megtapasztalni és átélni. Fenomenális. Ahogy ott vagy a természetben, beszippantod a friss hegyi levegőt, hallod a madarak dalolását, a víz csobogása önmagadba andalít és teljesen ellazítanak a talpad alatt sercegő apró kavicsok.

Mivel akadnak igényes terepek, így nem ajánlatos kisgyermekes családoknak. Mindenki másnak viszont kifejezetten üdítő élmény egy külön világban való botorkálás. Nagyon pozitív energiája van a helynek, ajánlom megélni, mert engem mintha kicseréltek volna.

Annyi negatív megjegyzésem lenne, hogy ha valaki esős időben megy – már ha van még rajtunk kívül ilyen őrült – akkor a bicókhoz ajánlatos lenne sárvédőt szereltetni, mert különben nemcsak tökig, hanem a feje búbjáig egy lőtye lesz az ember, mire leér a civilizációba.

És most rendhagyóan átadnám a szót Emilnek, hogy mesélje el, hogyan élte meg ő a szurdokbeli víg (?) napját.

Emil: Az előző túráról visszatérve holtfáradtak voltunk. Ledőltünk az ágyra és nyomban elnyomott az álom. Mikor másnap felébredtünk, még csak kósza gondolat se futott át az agyunkon, hogy esetleg a Szlovák Paradicsomban találjuk magunkat. Ám valahogy arra sodort minket az élet. Úgy voltunk vele, csak meglessük. Ugyanis rettentően fájt a lábam, az előző túra eléggé rányomta a bélyegét, mivel teniszcipőben vágtam neki a terepnek. Soha többet!

Ám amikor elénk tárult az a csodálatos hely, a Szlovák Paradicsom, nyomban elszállt minden bajunk és Timonnal egymásra néztünk, és már tudtuk, ez a mi napunk lesz. Több órát ellébecoltunk, Timon talán minden falevelet lefotózott. De hát mindenkinek más a mániája.

Nagyon felszabadító volt ott lenni. Olyan helyen voltunk, ahol megéltük az esőt, a vihart, és a napsütést is. Eléggé szélsőséges volt. Akárcsak az élet. Timonnal sokat beszélgettünk. Az elmúlt fél év mindkettőnk életében felhalmozott egy s mást, és ezt jó volt kiadni, megszabadulni a lelki tehertől. Jönnek viharok és napsütés. De semmi se tart örökké! Miután felmásztunk a szurdok tetejére, már egy furgon várt minket, ahonnét leemelhettük a kerékpárokat.

Feljutni nem volt könnyű, ám annál egyszerűbb volt a lejtmenet. Ez azt is mutatja, hogy még ha valami sokáig is tart és tele van akadályokkal, a visszaút sokkal, de sokkal könnyebb. Sokat adott nekem ez a kirándulás. Mintha újjászülettem volna. Megismételném. Bármikor. Bármennyiszer. De megfelelőbb lábbelivel. Nem szabad a túrát alábecsülni.

Timon: Ez a Kárpát-medence legszebb tájai közé tartozik a maga 142 négyzetkilométeres területével, ami a Gömör-Szepesi Érchegység része és 1988 óta szigorúan védett rezervátum a Nemzeti Parkban. Legnagyobb kincse kétségkívül a fenyőerdő és a gazdag állat- illetve növényvilág. Van medve, hiúz, farkas, szarvas, de őz és vaddisznó is. Mi szerencsére egyikkel se találkoztunk.

Legalább kétezerféle pillangó, pataki pisztráng, angolna és keresztes vipera, sasok és zergék illetve vadmacskák. Ezektől nem kell tartani, ritkán lehet velük találkozni. Ugyanis messzire elkerülik az embert. Összességében tehát ismét egy fájintos kis kalandnak voltam a részese. Úgy érzem, ez többé tett. Jobb emberré és jobb baráttá. Megérte!