Véletlenül (vagy sorsszerűen?) érkezett a lehetőség, hogy a Tűz és Jég országába tegyek kirándulást. Amit láttam, az minden képzeletet felülmúlt.

Sokat hallani manapság a klímaváltozásról és következményeiről és mindezt legérzékletesebben Izlandon lehet tapasztalni. Tele vannak a hírek, hogy mennyire nem tud az ember a természettel együttélni.

Izlandon megmutatták, lehet, sőt, kell is, csak éppen a világ nagyobbik fele erről valahogy nem akar tudomást szerezni. Ok, mármint Ok, a gleccser jelenkorunkban tűnt el. Miközben a bolygó tüdeje, Amazónia, lángol és pusztul… Nyomunkban jár a halál. És ebben semmi drámai sincsen.

Alapjáraton reális embernek tartom magam, néhol pozitív szemlélettel, de a dolgok valóságát jobban szeretem. Túl sokáig voltunk elszigetelve, gondolok itt a szocializmusra. Ugyan harminc éve véget ért, azonban a hagyatéka máig érezhető. Ennek tudom be azt is, hogy annyira nem vesszük komolyan, mi zajlik tőlünk néhány ezer kilométerre, holott a hatásai minket is elérnek, rányomják bélyegüket mindennapjainkra.

Izland maga egy csoda. Ez talán furcsának tűnhet a felvezető után, ám mégis így tudom leginkább érzékeltetni, milyen kettősséget éltem meg Izlandon. Néhány barátommal egy gyors infocsere után úgy határoztunk, elugrunk Izlandra és életünk kalandjára indulunk.

Előzetesen pusztán egy turisztikai információs kiskönyvecskét olvastunk át, kijegyzeteltük a fontosabb látnivalókat és potom kétszáz euróért foglaltunk jegyet Keflavíkra, Izland egyetlen nemzetközi repterére.

A szállást is bookoltuk, bár aztán sikerült egy helyi cseht találni, akihez néhány éjszakára becuccolhattunk. De amúgy simán van, hogy húsz euró/éjszaka áron lehet szállást foglalni. Bár nem tartózkodtunk sokat, mivel kocsit bérelve felkerekedtünk és tíz nap alatt 2701 kilométert tettünk meg. Éjjel nappal.

A közlekedés eléggé egyhangú: vasúthálózat nincs, utakat is csak nagyvonalóan lehet annak nevezni az aprókavicsos és sokszor járhatatlan területeket. De nincs okom panaszra, elég jól lehet közlekedni, a partmentén meglehetősen járhatóak az utak, több mint a fele aszfaltozott. De erősen javallott a terepjáró, amivel bárhová el lehet jutni.

Közben megmártóztunk egy termálvízű tóban, belevetettük magunkat a vadonba, gleccserek, gejzírek, megszilárdult lávatengereken jártunk szélben, hűvösben. Hamumezőben gázoltunk és szemügyre vettük a vulkáni salak által formált tájat. Miközben egyetlen percre – na, jó, lehet, annyira igen – nem ment le a nap. A hideg és a forróság – már amennyire ez ott lehetséges – váltakozott, és ahogyan a táj váltakozott, úgy váltakozott az elképzelésem is arról, milyen is a világ.

Legalábbis más perspektívából sikerült szemügyre vennem. Birkák, kecskék, lundák és a természet végeláthatatlan mezeje – ezt adja Izland. A helyiek pedig ehhez alkalmazkodnak. Geotermikus energiával termelnek hőt és ezért olcsó, de az építészetük és az egész életvitelük nagyon ökos. Eggyé válnak a természettel a vikingek és kelták leszármazottai.

Mondák és legendák keringenek, amiket természeti jelenségek és lények ihlettek. Ehhez hozzájárulhatott az is, hogy megkóstolva a bálnahúst – ami inkább egy elrontott resztelt májra emlékeztetett – könnyen megülheti a gyomrot a menü. Bár Izlandon leginkább halat esznek illetve tengeri herkentyűket.

De elég erősen élnek a mondáknak, még kerülőutakat is képesek építeni, ha a fejükbe veszik, hogy egy-egy sziklában manók tanyáznak. Nyilván ez aztán abban is megmutatkozik, hogy az izlandiak rengeteget olvasnak. Olvasva egy statisztikát, Európára levetítve Izlandon kel el a legtöbb könyv. 

Sok szempontból érdekes Izland. Tudomásom szerint elég belterjes ott a népesség, mivel egy jó ideig nem igazán jártak arra más népek. Amit meg is értek: messze van, és a túl sok vízesés riasztó lehet (ironikus megjegyzés). Nyilván ők ott úgy élnek, hogy amelyik háznak nincs saját vízesése, az nem is létezik, hehe. De nyilván a mobilitás elterjedésével rohamos növekedésnek indult a népesség. Bár kelet-közép európai szemmel nézve nincsenek igazán szemrevaló menyecskék arrafelé.

De hát ízlések és pofonok. Kinek a pap, kinek a paplaci. Két évszázad alatt hatvanezerről háromszázezerre nőtt a lakosság száma, ami azért sokat elmond. Lehet, hogy a férjek odamenekültek asszonyaik és anyósaik elől és zabigyerekeket nemzettek? Nem tudni, bár az is elképzelhető, csupán néhány tenyészcsődör szórta szét, amit szét kellett. De elkalandoztam.

Szóval Izlandon igazán pompás a természet, amit kellőképpen meg is lehet tekinteni. Szinte fura volt, hogy néhány – tényleg pár – kivételtől eltekintve minden bátran megtekinthető, közel lehet menni a forró vízforrások, vízesések, hegycsúcsok, szakadékok és lávafolyások, de még a szurdok széléhez is. Nincsenek figyelmeztető táblák vagy feliratok, se láncok, se korlátok.

Nyilván úgy tartják, ekkora természeti közelségben élve senki eszébe se jutna levetnie magát a mélységbe. Érdekes lenne meglesni az öngyilkossági rátákat, bár kétlem, hogy aki ilyen helyen él vagy kirándul, az a halálra gondolna.

Holott éppen a halál az, ami lépten-nyomon látható, kis túlzással, nyilván. A globális felmelegedés ugyanis leginkább éppen Izlandon mutatja meg magát. Szemmel láthatóan tűnnek el a gleccserek, egyiküknek még emléktáblát is állítottak. Durva belegondolni, hogy mit teszünk a bolygónkkal.

És miért? Néhány percnyi kéjes létezésért. Bizonyára nem váltom meg a világot, mert nincs akkora befolyásom, de saját magam életében én is tehetek azért, hogy kisebb legyen az öko-lábnyomom. Ezen dolgozom.

Mit mondjak még? Járva Izlandon az a benyomásom volt, mintha már mindent láttam volna, mintha minden helyére került volna bennem, és az, hogy saját szememmel láthattam, csak megerősített abban: nem hagyhatjuk, hogy végleg eltűnjön!

Folyt.köv.