Hogyan lesz egy laza haverságból igazi barátság?
2020. június 29. írta: prominent

Hogyan lesz egy laza haverságból igazi barátság?

feher_3.jpg

Avagy, ha igazán meg akarod ismerni a másikat és önmagadat, mássz meg egy hegyet. Garantált a testvéres összekovácsolódás.

Hosszú kihagyás után ismét mesélek. Timonosan. Engem is elért a Covid-19 válsága. Nemcsak azért, mert otthon kellett csücsülnöm, hanem egyébként is. És így járt egy középsulis haverom is. Csak az xbox tartott minket össze. Ilyen jó kis haverság. Ám mély barátság lett. Hogyan? Hát, egy „egyszerű” hegymászásnak indult az egész.

feher_1.jpg

Már egészen kicsi koromtól kedveltem a hegyeket. Részben azért is, mert a szülőkkel hegyvidéken múlattuk az időt. A Magas- és az Alacsony-Tátra minden egyes alkalommal lenyűgözött. Szlovákia gyönyörű. Kamionosként bejártam egész Európát, és azt tudom mondani: Szlovákia is tud olyat nyújtani és nyújt is, mint ami külföldön van. Igaz, nincs tengerpartunk, és a portugál illetve az olasz partoknál szebbet Európában még nem láttam, ám van, ami velük, ha nem is teljesen, de felveszi a versenyt.

11.jpg

Évek óta foglalkoztatott, hogy a gyermekkori élményeket újra fel kellene idézni. Tevőlegesen is és újakat hozzárendelni. Ám mindig volt, ami visszatartott. Hol az idősödésből fakadó baráti kör szűkülése és a tagok egyre-másra való elfoglaltsága. Hol pedig a saját lustaságom állt az útjába. Ez utóbbi kis híján ezt a kis túrámat is meghiúsította, ám végül mégis sikerült.

Úgy volt, hogy középsulis osztálytárssal, Emillel, felkerekedünk és egy laza kis kiruccanást teszünk a hegyekbe. Spontánnak nem nevezném, mégis számos váratlan helyzetet teremtett és kihívás elé állított. Tudni kell, hogy még a túlbiztosított hegyi túrán is előfordulnak nem várt esetek, amikre reagálni kell.

feher_4.jpg

Azt biztosan tudtam, hogy hétköznap és idényen kívül szerettem volna felkecmeregni. Ha már természetbe megyek, nem akarok tömeget látni.

Eredeti ötletem az volt, hogy egy keddi napon indulunk, aztán mivel győzött a lustaságunk (délben ébredtünk), ezért másnapra halasztódott a túrázás. Bár nem sokkal korábban – tízkor dobott ki minket az ágy – mégis sikerült délután elindulni. Kényelmesen odaértünk kocsival, elszállásoltuk magunkat és másnap kipihenten, újult erővel harcot vívtunk a heggyel és önmagunkkal. Akkor még nem is sejtettem, hogy egészen szép történet kerekedik az egészből.

feher_6.jpg

Emillel középiskolában ismerkedtem meg, osztálytársak voltunk. Jellegzetes kapcsolat volt a miénk, akárcsak a többiekkel. Ilyen, amikor idegeneket zárnak össze. Ha mégis megkedvelik egymást, pusztán haverokká, jó ismerősökké válnak. Hogy ez elmélyüljön, magasra kell helyezni a célt. Mondjuk egy hegycsúcsra.

Emilnek azonban tovább tartott magát rávennie egy ilyen kalandra. Ehhez számos életbeli események láncolata kellett, azaz, hogy tele legye a töke mindennel és lelépjen. Keresve se találhattunk hát jobb alkalmat.

feher_7.jpg

Tehát mikor a szállásra értünk, elintéztünk még ezt-azt, szöszmötöltünk, majd nyugovóra tértünk. Aránylag korán ébredtünk, nyolckor már a kék színnel jelzett ösvénynél voltunk a Magas-Tátra első igazán jó kis csúcsától.

A Zöld-tavi menedékházhoz a sárga ösvény vezetett. Fenyvesek között barangoltunk. Majd ráléptünk a sárga színnel jelzett ösvényre és meg-megálltunk a Fehér-tavi-csúcsig párszor. Mert hát nem kergetett minket a tatár. Meg még az egónk se rakoncátlankodott, hogy márpedig egy szuszra végig kell vinni az egészet.

feher_8.jpg

Jól is tettük. Mivel, lényegében, felkészületlenül vágtunk neki a több kilométeres távnak felfelé. Páratlan természeti környezetben vezetett az utunk. A Zsálya-forrástól kezdve, a hegyi ösvényeken, vízesések felett, egyre ritkuló növényzetben harcoltunk az elemekkel – ha süt nap, túl meleg van, ha pedig fúj a szél, akkor pedig hideg. Átmenet nincs. Így hol levetettem a pólómat, hol felvettem a kabátomat. És még foltokban kásás havas területet is átvészeltük.

feher_10.jpg

A vész pedig mindig ott lebegett a fejünk felett. Na, nem Damoklész kardjaként, vagy tán egy kicsit mégis. Annyira voltunk ugyanis csak felkészülve, hogy én ugyan beszereztem egy jó kis futócipő, ami vízálló, de mivel csak két alkalommal volt rajtam (Izlandon is!), így hamar feltöri a sarkamat. Szóval futócipőben mentem, ami ugyan jó volt, de tartottam tőle, hogy mégis átázik. Még mindig jobb voltam, mint Emil haverom, aki meg vékony talpú tornacipőben vágott neki a távnak. Megbánta, elismerte, hogy jól kell felkészülni, de azért csak nem adtuk fel. Vékony talpú cipője átadta a nagyobb kövek formáját és érezte minden lépésnél.

feher_12.jpg

Fél óra múlva pihenőt tartottunk. Állhatatosságunk azonban nem ismert nehézséget, még ha nem is volt az olyan egyszerű meggyőzni magunkat.

Ráérősen haladtunk. Nem kell megijedni, a mintegy 2230 méter magas csúcsig végül is nyugodt tempóban lehet haladni. A sárga ösvény számos kanyarodóval visz föl a Vörös-tavi-völgy meredek, nedves tófalán be a völgybe. Szellő fújdogált, és bárányfelhők, kisebb nagyobb pamacsokban, törték meg a napfényt. Jól kifogtuk a ragyogó időjárást.

feher_16.jpg

Mint kiderült, kellett is, ugyanis Emil haverom nem igazán bírja a villámokat. Mert ott fenn, azok nemcsak függőlegesen, hanem vízszintesen is terjednek. Poprádról vannak rokonai. Korábban meg is látogatta az unokatestvérét. Egykoron az egyik családtagjukat megcsapta a villám – közvetetten ugyan, de erőteljes volt az élmény. Azóta Emiléknél kemény riszpekt van a villámok iránt.

feher_14.jpg

Az igazi buli, mármint az embert próbáló feladat – főleg, ha gyakorlatlanul megy fel, a Zöld tónál kezdődik. Igazi élmény.

A hegyi kunyhó egy kis civilizáció a vadonban, ahová kis fahíd vezet, amely alatt vadkacsák komótosan úsznak a vízen. Másik állatka, egy szőrmók kutyus. Mentőkutyus, aki felügyeli a tájat. Semmitől és senkitől se zavartatva henyélt a fából készült asztalokon. Mint a vidék ura. És mikor meghallotta az sms-pittyanásom, ami egy kutyaugatás, felállt, hegyezte a fülét és elindult a hang feltételezett irányába. Eltűnt a szemünk elől. Vélhetően aztán később visszatalált.

feher_13.jpg

Rövid pihenőt követően mi is elindultunk. Meredek kősziklák tarkította emelkedőkön vezetett az utunk. Élményként lépcsőzésnek írnám le. Szóval, aki gyengébb, az jobban liheg. Aztán már a gyakorlottabb is, mivel felfelé haladva egyre ritkul a levegő.

Ahogy haladtunk, gyérebbé vált a növényzet is. Később pedig már szinte el is tűnt, bozótoson haladtunk. Jéghideg tóban mártottam meg a kacsómat. Az itt-ott hófödte tájon Emil félve lépdelt. Meg is értettem, hiszen egyszerű cipőben nem lehetett ez leányálom. Bár, lehet, éppen erre a tapasztalásra volt szüksége. Akárcsak nekem.

feher_20.jpg

Volt egy pont, egy krízis, ami láthatóan elérte Emilt. Vissza akart fordulni. Próbáltam a lelkére beszélni, érvelni. Végül, tán egy kis elmélkedése után úgy döntött, végigviszi, amit fejébe vett. Felnéztem rá. És nemcsak azért, mert éppen előttem haladt a kapaszkodóként néhol csak egy lánccal szegélyezett sziklákon, hanem hogy túljutott a saját holtpontján.

Völgyzugolyhoz érve megint csak átértékelődött minden, amit addig az életről gondoltunk. Lenézve a mélybe egy gondolat futott át az agyunkon: egy meggondolatlan lépés, és a csúszós hó lecsúsztat a jéghideg tóba és oda veszhetünk. Bármi megtörténhet. Ezért aztán óvatosan lépkedtünk a szerpentines úton, amely felvitt egészen a Karó-tavi átjáróig, aztán a Karó katlanig, illetve a törmelékes vízmosásig, s aztán a csúcs felé füves lejtős szerpentinen jutunk el a csúcsig, amely nagyjából két és fél órás műsor. Kivéve, ha nem vagy amatőr, mert akkor több pihenővel tovább tart.

feher_19.jpg

Felérve azonban semmihez se hasonlítható látványban és érzelem-kavalkádban van részünk. Ott állva a hegycsúcson átgondolva, mi mindent tettünk meg, mekkora távot és milyen felkészüléssel, illetve személyes nehézségekkel – ugyanis nemcsak tárgyi terhet cipelünk magunkkal, hanem lelkit is.

Ahogy úgy elvoltunk ott a hegycsúcson, figyelve a tájat, felocsúdva az addigi nehézségekből és a távolba pillantva, láttam, ahogyan a kirajzolódó hegyorom fésüli a felhőket. Leírhatatlan érzés kerített hatalmába. Emil mintha már nem a haverom lett volna, hanem több. Mintha barátommá vált volna, ott és akkor, azokkal a tapasztalatokkal. Mintha csak többek lettünk volna pusztán játszópajtásokként.

feher_17.jpg

Nem kérdeztem semmit. Nem mondtam semmit. Feleslegesek lettek volna a szavak. Nem írták volna le azt, amit átéltünk, amivé lettünk. Mert mindketten ugyanazt éreztük. Összekovácsolt minket ez a rövid sorsélmény. Ez már örökké a miénk lesz. Akárcsak az élmény. Ami közös és megismételhetetlen! Akárcsak az élet.

img_20200625_115154.jpg

img_20200625_130949.jpg

img_20200625_141431.jpg

-folyt.köv.-

A bejegyzés trackback címe:

https://timonutazik.blog.hu/api/trackback/id/tr2815973642

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.